Igen, 2014-ben kaptam támogatást – 3 millió forintot, hűha! – egy magyar-lengyel kétnyelvű könyv kiadására, amely a Lengyelország sorozatom általam írt szövegének – büszke vagyok rá! – kiadása lett volna.
A forgatás alatt megismert lengyel műfordító – barátságot kötöttünk – sajnos többszöri és igen, évekig tartó noszogatásom ellenére sem készítette el a fordítást, a másik fordítóval való próbálkozásom is kudarcba fulladt, így végül 2020-ban a támogatás teljes összegét visszafizettem. Vagyis visszafizettem hárommillió forintot. Amúgy az adóimat akkurátusan be szoktam fizetni, és tegye fel a kezét, akinek még soha nem keletkezett adótartozása figyelmetlenség, vagy egyéb ok miatt.
Arról pedig nem tehetek, hogy a másik támogatás alapján megírt anyagok nem tetszenek Molnár Áronnak, nekem sem tetszenek az ő produkciói, még akkor sem, ha nálam több támogatásban részesült a NER-től.
És még valami: nem szólt soha senki, hogy pályázzak, nem szólt soha senki, hogy a meghiúsult könyvre kapott támogatást fizessem vissza. Az úgy van, hogy kitaláltam magamtól is. Ugyanis a könyvet – rajtam kívül álló okok miatt! – nem sikerült kiadni.
Kívánom, hogy mindenki pont annyi „kárt” okozzon a magyar államnak, mint amennyit én okoztam, és kívánom, hogy az államtól kapott támogatásokból mindenki úgy valósítsa meg az álmait, ahogy én tettem minden más esetben – lásd a filmsorozataimat Amerikától Szibérián át Lengyelországig, vagy éppen Mongóliáig. Az 1100 év Európa közepén című sorozatomról nem is beszélve.
Igen, mindegyikre büszke vagyok.
Ahogy a könyveimre is.
Büszke vagyok rá, hogy drága Csukás István így méltatta a Tündértemető című novelláskötetemet:
„Az a sivár meddőhányó, amit az úgynevezett posztmodernek ürítettek a magyar irodalomba, mára már teljesen elzárta az utat az olvasókhoz. Az ember évek óta sóhajtozva nézi a betűhalmazt, amely nem szól semmiről. Annál nagyobb az öröm, amikor a kezünkbe kerül egy könyv, amely az igazi irodalom ígéretével kecsegtet. Erről az örömről szeretnék beszámolni, nem tagadom: hálásan és elfogultan; hálásan azért, hogy újra olvasóvá avat, visszaadja az olvasás gyönyörűségét, elfogultan azért, mert engem meggyőzött ez a könyv írója eredeti és remek tehetségéről. Az ember már csak ilyen, szívesen csatlakozik a felbukkanó tehetséghez. Bayer Zsolt az ismeretlenségből bukkant fel, de ez lehet az én hibám is, nem figyeltem oda kellőképpen az itt-ott megjelent írásokra, ám mindez nem is fontos, az írások kötetbe öszszegyűjtve magukért beszélnek és magukért állnak helyt, nem szorulnak rá előzetes hírverésekre.”
És büszke vagyok Csurka István Ady Ős kajánjáról szóló kötetemhez írt előszavára:
„Bayer Zsolt írt egy könyvméretű esszét – ő azt állítja: verselemzést – Ady «Az Ős kaján»-járól, és ebben folyton dübög a sámándob. Anélkül, hogy látnánk, vagy jelenlétét éreznénk hivatott verőjének. Talán csak egy távoli ihlet. Ős Kaján csak valami zeneszerszámot hozott magával Ady verse szerint. Mintha a sámándob iszonyú messzeségből dübögne ide, valahonnan a «szent kelet vesztett boldogságá»-ból, de mégis nagyon közvetlenül. Veri maga Bayer, valamilyen azonosulási szándéktól vezérelve, s ez esszéírótól szokatlan. Ámde Bayer Zsolt emberöltőket visszalépve, mintha ott bujkálna valahol az asztal körül, ahova Ős Kaján leült a költő mellé. Mint sámántanonc? Minden egybeömlik? A vers, a verselemzés, Ady múltja és Bayer mába kötő gondolatai és ős Kaján időtlensége. Az egyik első nagyszerű fejtegetése az esszének, hogy ős Kajánnak nincs időérzéke, nincs ideje a mindig időt mérő, mindig siető Európához képest. És a tősgyökeres, ural-altáji magyarságnak sincs. Most sincs.”
Biztos velem van a baj, de ezeknek az embereknek a véleménye, értékítélete többet jelent számomra, mint Molnár Ároné.
Az pedig, hogy a nevezett „aktivista” egy tizenkét éves üggyel éppen most, a Terror Háza elé meghirdetett tüntetésünk napján áll elő, biztosan a véletlen műve.
De mi ott leszünk.
15 órakor várunk mindenkit, akinek fontosabb a Terror Háza, mint Molnár Áron.