Radnai Márk fenyegetőzése verte ki a biztosítékot az írónál.
Kötter Tamás nem hagyta szó nélkül a First Lady keménykedését:
Figyelmeztetés a magyar politikai elitnek: Ez a hangnem a nemzet sírásója
A magyar parlamentarizmus történelmének legsötétebb napjait idézi az a stílus, amely az utóbbi időben eluralkodott a hazai közéletben. Amikor a politikai viták szereplői nyíltan „tigrisekről” és „levágásra váró borjakról” értekeznek a nyilvánosság előtt, az már rég nem a képviselői sajtócsatározások szintje. Ez nyílt hadüzenet a társadalmi békének.
Ez így nem mehet tovább.
Annak a monumentális Duna-parti palotának a falai között, amely a magyar államiság szimbóluma, ma méltatlan, primitív és infantilis sárdobálás zajlik. Pedig ezen falak között, az Országház üléstermeiben egykor olyan formátumú politikusok és államférfiak határozták meg a viták színvonalát, mint a jogállamiságért küzdő Apponyi Albert, a konzervatív államférfi gróf Tisza István, a szociális és polgári értékeket képviselő Klebelsberg Kuno, a nemzeti függetlenségért szónokló Justh Gyula, vagy a későbbi évtizedekből a parlamenti demokrácia alapjait lefektető Antall József.
Ők mindannyian – bár ideológiailag sok mindenben élesen és kibékíthetetlenül nem értettek egyet – tisztelték a mandátumot, tisztelték a választókat, és mindenekelőtt tisztelték a vitapartnereiket. Azért küzdöttek, hogy szellemi nívóval és programokkal építsenek fel egy szebb, jobb, virágzóbb és békésebb Magyarországot.
A mai politikai valóság azonban teljesen szembe megy ezzel az örökséggel. A politikai térben egyszerre uralkodott el egyfajta gyermeki infantilizmus – a felelősséget elhárító, leegyszerűsítő, agresszív állatmetaforák szintjére süllyesztett kommunikáció – és egy rendkívül veszélyes megfelelési kényszer. A Tisza Párt vezetői és képviselői nemhogy nem térnek vissza a demokrácia útjára, hanem egyenesen ők maguk térítették le az országot a normalitás talajáról ezzel a végtelenített, gátlástalan gyűlöletkampánnyal. A Tisza politikája görcsösen és populista módon akar megfelelni a prekariátus – a gazdasági bizonytalanságban, létbizonytalanságban élő, kiszolgáltatott társadalmi rétegek – felgyülemlett dühének, elvárásainak és frusztrációinak.
Ez a megfelelési kényszer azonban a demokrácia végzetes zsákutcája. Nem lehet egy országot úgy vezetni vagy egy új korszakot felépíteni, hogy a Tisza képviselői politikai haszonszerzésből tovább tüzelik a társadalomban egyébként is jelen lévő egzisztenciális feszültséget. Ez a politika ma nem megoldani akarja a nehéz sorsú emberek problémáit, hanem cinikus módon kiszolgáltatja őket a gyűlöletnek, saját hatalmi és bosszúvágytól fűtött céljaira csatornázva be a társadalmi elégedetlenséget.
A legnagyobb tévedés, amit a Tisza Párt elkövet, az a hit, hogy a mély társadalmi, magánéleti és gazdasági feszültségeket a politika útján, hergeléssel és boszorkányüldözéssel meg lehet oldani. A politika erre valójában teljesen képtelen. A gyűlöletbeszéd és az ellenfél dehumanizálása nem fogja csökkenteni a benzinárakat, nem fog stabil munkahelyeket teremteni.
Ha a Tisza vezetői és képviselői nem hagynak fel a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeinek radikalizálásával, az erőszakspirál visszafordíthatatlanná válik. Az expresszív önzés, a hergelés és a gyűlölet politikai tőkévé kovácsolása a legrosszabbat hozza ki a társadalomból. Ez a folyamat lépésről lépésre számolja fel a társadalmi kohéziót, és az országban jelenleg is uralkodó hideg polgárháború bármelyik pillanatban könnyen valódi, hús-vér polgárháborúba csaphat át. Ha a verbális agresszió eléri a kritikus pontot, azt elkerülhetetlenül követi majd a fizikai erőszak az utcákon.
Itt az ideje, hogy a választók és a józan hangok észbe kapjanak: az Országház szellemisége kötelez, a nemzet jövője és a bőrünk a tét.