„Nekem azért is oda kellett állnom, hogy a régi tanáraimat és azt a fajta képzést óvjam. Emellett messzemenően nem értek egyet azzal a móddal, ahogyan az egyetem átstrukturálását megpróbálják elérni”
– mondja Stohl.
Véleménye szerint ráfér a Színművészetire a változás, ami mindenki javát szolgálná, de nem ilyen módon kell véghez vinni. Az, hogy a hallgatók kiálltak magukért és az intézmény autonómiájának fenntarthatóságáért, számára tiszteletre méltó és példamutató.
Ami mélységesen felháborítja, az a nyelvhasználat:
„Tüntikézzenek csak nyugodtan a diákocskák, aztán majd abbahagyják a kis aranyosak – hallani. Ezeket a fiatalembereket hosszú rosta után vették fel, a jövő Latinovits Zoltánjai, Páger Antalai vagy Ruttkai Évái lehetnének – róluk beszélnek úgy, hogy tüncikék? (…) Ebből is látszik, hogy az SZFE ügye már messze túlmutat saját magán”
– mondja Stohl.
A színész attól is tart, hogy a fenntartó a kifárasztás taktikájára épít: „Sajnos nem történik semmi előrelépés, pedig ezt a helyzetet már meg lehetett volna oldani. Egy szép lassú kivéreztetés folyik, kérdés, hogy meddig bírják még a fiatalok.”
A diákok helyében kitartana, de mint fogalmaz, „nagyon könnyű innen dumálni, amikor az ember már elvégezte ezt az egyetemet, színházban játszik, és egy szakma van a kezében” – fűzi hozzá.
Úgy véli, amennyiben konszenzusos megoldás születne, „azok a tanárok, akik ezeket a fiatalokat felvették és oktatni szerették vagy szeretnék, nyelnének egy nagyot, és a diákok érdekében visszamennének”.