2021. július 27. - Liliána, Olga
EUR : 361.48
USD : 306.75
Időjárás ikon34°22°

Én egy békés, heteroszexuális húsevő vagyok

Genderlobotómia

Szeretném előrebocsátani: ez nem egy tudományos értekezés. Ennek a témának még legalább százféle olvasata van, én csak a számomra egyszerűen elérhető és hiteles nézőpontokat sorolom itt fel.

Ebben a mai, véleménybuborékokra tagolt világban próbálom az információimat lehetőleg nem egyetlen buborékból gyűjteni, hogy a valósághoz lehetőleg minél közelebbi képet kapjak. Így teszek ezzel az egész szivárványcirkusszal és [email protected]]›‹$£™ történettel is. Szeretném tudni, hogy azok a szervezetek, akik a gyermekeink „érzékenyítését” olyan elengedhetetlenül fontosnak tartják jelentenek-e valós veszélyt rájuk, ránk?

Az első dolog, amivel szembesülnöm kell, hogy van egy hangos kisebbség, akik ideológiát gyártottak az életük egy teljesen magánszférába tartozó részéhez, és ezt az ideológiát próbálják lenyomni mindenkinek a torkán. Igazából nem is egy, hanem több ilyen kisebbség van. A buzilobbihoz nagyon hasonlít a vegánok tevékenysége is. Jönnek és az orromra kötnek egy olyan információt, amihez az égvilágon semmi közöm és éppen ezért nem is érdekel. Szerintem mindenkinek a magánügye, hogy mit miért eszik vagy nem eszik, vagy hogy kivel bújik ágyba. De ők jönnek, és erőszakosan rámtukmálják ezt az infót, majd kiprovokálják, hogy mondjak róla véleményt. Aztán amikor ez a vélemény nem egyezik az ő ideológiájukkal, akkor felcímkéznek. Így leszek, szadista, rasszista, dögevő, kirekesztő, náci, homofób, és Isten tudja még hányféle ista-pista, csak az a lényeg, hogy ez az ő szótárukban szitokszó legyen. 

Miközben én egy békés, heteroszexuális húsevő vagyok, aki még soha az életemben senkit sem próbáltam meggyőzni arról, hogy úgy éljen, mint én.  És persze soha senkit nem ítéltem el azért, mert másképpen él, mint én.

Tehát ez az, amit személyesen nap, mint nap tapasztalok az utcán, a közösségi médiában, a sajtóban és az internet különböző bugyraiban.

A másik véleménybuborékból származó információm egy olyan ismerősömtől jön, aki az ezredforduló környékén egy diszkriminatív buzibárban (nők oda nem mehettek be) dolgozott estéről-estére. Ő ezt mondta nekem:

- Nézd, kb. három évig dolgoztam ezen a helyen. Megismertem nagyszerű, tiszteletreméltó embereket (2 maximum 3 %) megismertem deviánsokat (kb. 50%) megismertem súlyosan sérült, pszichés zavarokkal küzdőket (legalább 10%) megismertem mocskos csirkefogókat, román AIDS-es buzikurvákat, senkiházi alja tolvajokat, csalókat, szerencsejátékosokat (ez is legalább 5 %) és megismertem tisztességes, normális gondolkodású buzikat, akik azért jártak ide, mert akkoriban nem nagyon volt lehetőségük máshol ismerkedni. Ők is voltak kb. 30-40%. Ha összeadod, ez több, mint 100 %, mert nyilván van átfedés a csoportok között.

Amit ezzel mondani akarok, csak annyi, hogy az oda járó emberek legalább felének szemmel láthatóan komoly segítségre lett volna szüksége, vagy csak simán le kellett volna csukni.

Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nem ad reális képet erről a társadalmi csoportról a buzibárba járó tagjainak halmaza, de azt viszont állítom, hogy nekem emiatt a három év miatt nagyobb rálátásom van a témára, mint egy átlag magyar embernek. 

Ezért mondom azt, hogy elfogadhatatlanok ezek a legszélsőségesebb deviánsaik által fémjelzett “szervezetek”.

Veszélyesek, tolerálhatatlanok és minden normális erkölcsi felfogással szembe mennek. Egyetlen normálisan gondolkozó, a környezete által is tisztelt/szeretett buzi (direkt nem mondok más kifejezést helyette) ismerősöm sem támogatja őket. 

A következő véleménybuborékból származó történet egy pszichológus ismerősömtől jön:

Az egyik páciensem egy tisztességes, intelligens, a másságával nehezen kibékülő vállalkozó. Egy olyan ember, akinek a családja sem tudta elfogadni a másságát. Sírva mesélte egy alkalommal, hogy amikor hazautazott vidékre a családjához, a nővéréék a két kisfiukat elvitték addig a másik nagymamához amíg ő ott volt, merthogy ő más... 

Aztán amikor látta, hogy nem élem át teljes mélységében az információt, akkor hozzátette: 

A páciensem nem pedofil. Egy egyszerű, jólelkű homoszexuális ember, aki szereti a családját. Képzeld el ezt a helyzetet mondjuk úgy, hogy ha te mennél a testvéredékhez és az a két óvodás és kisiskolás korú lányát elvinné előled a nagymamához, merthogy te heteroszexuális férfi vagy...

Azért ez a magyarázat már érthetővé tette, hogy mennyire beteg reakciókat és fájdalmas helyzeteket szülhet valakinek az egyszerű, ártalmatlan mássága is.

Fontos információ volt tőle az is, hogy minden homoszexuális másképpen dolgozza fel azt, hogy ő más. Van, akiben a rengeteg bántás, csúfolás, elutasítottság olyan érzelmi hegyeket mozgat meg, hogy mindezek ellenére, vagy éppen mindezek miatt, csak szeretetet, jókedvet, humort és vidámságot tud adni a környezetének. Olyan, mint egy transzformátor, aki minden negatív tapasztalatot tízszeresére duzzasztott szeretetként ad vissza. 

Van a másik véglet, aki ugyanezekre a dolgokra, mélyről jövő, soha el nem múló gyűlölettel, rosszindulattal és erőszakos agresszív működéssel reagál. 

És ezek között a szélső értékek között van még ezer átmenet.


A következő információm egy javítóintézetben dolgozó ismerősömtől származik.

Nos, ő el tudja mesélni, hogy hány olyan gyerek van most is az intézetükben, aki azért viselkedik állat módjára, mert akár 3-5 éves kora óta erőszakolta valamelyik beteg lelkű akasztófavirág. Van, akit a saját apja, a nevelőapja, a nagybátyja, az unokatestvére vagy éppen a szomszéd pedofil.

Ő mondta azt, hogy minél brutálisabb az elkövetési módja egy gyerekkorúak által végrehajtott bűncselekménynek, annál szörnyűbb a tragédia, ami annak a gyereknek a lelkét nyomja. Mindenképpen belenyomorodik. Van, aki emiatt egész életében áldozat lesz és csak a bántalmazó kapcsolatokban tudja otthon érezni magát, van aki pedig egész életében vissza akarja adni a világnak azt a rengeteg fájdalmat és megalázást, amin keresztül ment. Ő agresszív, erőszakos (sok esetben szexuális) bűnöző lesz. Ennek az ismerősömnek az a nézőpontja, hogy ha rajta múlna, a gyerekkorú és fiatalkorú elkövetők ítéletének a dupláját adná a szülőknek. Mert ezek a gyerekek nem születtek szörnyetegnek. A környezetük tette őket azzá.
Arról is beszélt, hogy gyakorlatilag nincsen olyan javítóintézeti elítélt, aki így vagy úgy ne lenne részese homoszexuális aktusnak. Ezért olyan nagy az intézetből szabadultak között később felnőtt korban a homo és biszexuálisok aránya, mert pont azokban a kiskamasz-kamasz éveikben vannak elzárva a másik nemtől, amikor a szexualitásuknak a gyakorlatban kell(ene) kialakulnia.

Aztán a következő véleménybuborék egy olyan ismerősöm véleménye, aki a mai városi ember egyik prototípusa. 

Mindent véd. A gyengéket, az elesetteket, az afrikai éhezőket, a kutyusokat, a cicusokat főleg, általában az állatokat, a fogyatékosokat, a bálnákat, a pingvineket, a bolygót... 

Ő nem tud másban létezni, csak az előre legyártott sémákban, amiket direkt az ő fajtájának hoztak létre és amit a ballib propagandagépezet éjjel-nappal tol, így megspórolhatja a gondolkodást.

A kulcsszavai a gyűlölködés, a gyűlöletkeltés, a kirekesztés, a homofóbia, az egyenlőség, az azonos jogok az élethez, a szeretethez, a szexualitáshoz...

Ő állítja, hogy néhány beteg lelkű bűnöző miatt nem lehet megbélyegezni egy egész társadalmi csoportot. Ezért alapvető kötelességünk megvédeni őket.

És végül a saját tapasztalatom:


Van két barátom, akik homoszexuálisok. Soha, semmilyen problémát, félreértést nem okozott ez a dolog köztünk. Mind a ketten azért lettek a barátaim, mert alapvetően nagyon jó emberek. A szexuális hovatartozásunk nem téma közöttünk, ahogyan nem is titok és nem is tabu. Nagyon ritkán, ha annak van valódi oka, akkor szóba kerül és teljesen normális módon és hangnemben tudunk beszélni róla. De az emberi kapcsolatunknak ez nem képezi sem alapját, se arra nem nyomja rá a bélyegét. Soha nem félteném tőlük e gyerekeimet, mert nincsen miért. Szeretem őket, de ennek a szeretetnek semmi köze nincsen a szexuális irányultságukhoz. Ha amiatt bárki bántaná őket, a legtermészetesebb módon megvédeném bármelyiküket. De azért, mert a barátaim és nem azért mert buzik. 

És persze abban is hasonlítunk egymásra, hogy a szexualitásunkat sosem kötjük kéretlenül mások orrára. Én például még sosem mutatkoztam be úgy, hogy Gipsz Jakab vagyok, heteroszexuális keresztény...


Nos, nagyjából ezeket a különböző nézőpontokat találtam a környezetemben a témával kapcsolatban. És akkor lássuk mit tudtam főzni belőle:

-A tisztességes buziknak eddig sem kellettek szervezetek meg jelképek, mert a környezetük a másságukkal együtt elfogadta őket egyszerűen azért, mert JÓ EMBEREK.

-A tisztességes buzik megvédése NEM AZ ÉN FELADATOM! 

-Vegyék észre, hogy a legaljasabb szándékoktól vezérelt szervezetek telepedtek rájuk és próbálják a saját nemtelen, aljas és elfogadhatatlan tevékenységeiket rájuk hivatkozva elfogadhatóvá tenni. Ne tőlem várják azt, hogy megkülönböztessem őket. Ennyit tegyenek meg ők magukért. Aki nem tesz meg ennyit saját magáért, az megérdemli, hogy mások egyenlőségjelet tegyenek közé és ezek közé a beteg deviánsok közé. 

-Tehát beláthatjuk, hogy csak a valóban deviáns, a társadalom többsége számára elfogadhatatlan módon élő és viselkedő marginális kisebbség az, akiket nem fogad be a társadalom, ők telepedtek rá a homoszexuális közösségre és próbálnak az ő hátukon előnyökhöz és elfogadottsághoz jutni.

-Nincsen 173 féle gender. Férfi van és nő. Vannak persze homoszexuálisok, akik többféle módon is megélhetik a homoszexualitásukat. Az összes többi beteg. Kezelésre szorul. Semmivel nem egészségesebb azt mondani, hogy vágják le a farkamat, mert nő akarok lenni, mint azt mondani, hogy vágják le a lábamat, mert kígyó akarok lenni. Az első esetben ma állva tapsolnak és éljeneznek a genderlobbisták, a második esetben pedig senki sem vitatja, hogy komoly pszichiátriai problémával küzd a kérelmező. Teljesen egyértelmű, hogy sem nő, sem kígyó nem lesz senkiből attól, hogy megcsonkítják.


Fontos megérteni, hogy itt nem a kisebbségek védelméről van szó, hanem annak a hitbéli és erkölcsi talapzatnak a szétzúzásáról, amire a keresztény-fehér társadalmunk épül. Ha igaz lenne, amit ők erről állítanak, akkor már régen ugyanekkora elánnal nyomulnának, ugyanekkora anyagi és politikai támogatással hallatnák hangjukat a kövérek, a soványak, a magasak, az alacsonyak, a szemüvegesek, a mozgássérültek, a szerelmi csalódottak (az öngyilkosok között ijesztően nagy a számuk), a megcsaltak és elhagyottak, valamint az alkoholisták és drogfüggők szervezetei. 
De ilyen szervezetek vagy nincsenek, vagy ha vannak, akkor az együttes éves költségvetésük is csak a töredéke, mint a genderlobbié.

És nagyon fontos azt is megérteni, hogy harapófogóban vagyunk. Az egyik oldalról az ateista  genderlobbival támadnak, szemközt pedig a színesbőrű, muszlim bevándorlók tömegeivel próbálják elpusztítani a fehér-keresztény értékeinket.

És fontos feltenni azt a kérdést is azoknak, akik védik őket, hogy bennünket mikor védett meg bárki, amikor közülük valaki (mert a 99%-uk ateista, baloldali) keresztényként azonnal vagy Prohászka Ottokárral vagy Hegedűs Lóránttal esetleg éppen a KDNP-vel azonosít? Bennünket ki véd meg, amikor keresztényként rögtön a pedofil papokkal és az inkvizícióval hoznak egy szintre? 

Szégyenletes a kettős mérce, ami szerint az ő gyalázkodásuk igaz és elfogadható, míg az őket érő kritika csak kirekesztő, homofób vagy náci lehet.

Végül még néhány gondolat:

Ha a politikai oldalak perspektívájából nézzük a kérdést, akkor azt az alapvető igazságot kell felismernünk, hogy akár a homoszexualitás, akár bármilyen más, a normalitástól eltérő viselkedésmód mindkét oldalon fellelhető. A különbség a történésekhez való hozzáállásban keresendő.

A balliberális oldal akár bűnökről, akár erkölcstelenségről, akár szexuális devianciáról van szó, mindig az elkövető érdekeit nézi, az elkövető szempontjait szeretné általánosan elfogadottá tenni, és az elfogadhatatlanból próbál hétköznapit faragni. 

A jobboldali keresztény-konzervatív oldal ezeket a dolgokat bűnként, hibaként, problémaként kezeli és elvárja ezeknek a dolgoknak a kijavítását, az elkövető megbüntetését, általában a bűnhődést az elfogadhatatlan dolgokért. Nincsen szándék a bűnök elfogadhatóvá tételére.

A másik fontos dolog a gyermekek érzékenyítésének kérdése. Erről én ezt gondolom:

Nem az ő feladatuk toleranciára nevelni az én gyerekemet. Pont ők a legintoleránsabb közösség a Földön. Az én dolgom szülőként a gyermekemet kellően toleránsnak és kellően előítéletesnek nevelnem. Mert a tolerancia fontos dolog, hiszen csak akkor várhatok másoktól megértést, ha magam is tudok megértést tanúsítani. Ahogyan az előítélet legalább ugyanennyire fontos, hiszen az előítélet tapasztalat és a tapasztalatból szerzett tudás pedig a túlélés záloga.

És végül ez az idézet a mai világunk egyik legfontosabb tanítása:


"Csak tisztességes embernek szabadna megengedni, hogy ateista legyen.

Ő a mennyország üdvösségéről mond le. 

A gazember mindig szívesen istentagadó, mert ő meg a poklok tüzétől menekül."


Diderot 

 

(Olvasónk írása) 

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató