Kik a románok? Tényfeltárás a Balkán legnagyobb putrijáról

Ellentétben néhány eddig tárgyalt néppel, a románokról máris tudunk egy szimpatikus dolgot mondani, nekik nincs itthoni rajongótáboruk. Ezzel azonban el is fogytak a jópontok, pontosan az a népség, amelyikre senki sem képes idült undor nélkül gondolni a környéken. Ha most van olyan megrögzött románbarát a kedves olvasóink között, aki felszisszent a bevezető láttán, akkor hadd hívjuk fel a figyelmét néhány tényre, a többieknek úgysem kell érvelnünk. Következzék a kibővített ismeretanyag a Balkán legnagyobb putrijáról, amely csak azért nem pöcegödör, mert a szar itt a földfelszínen hömpölyög!Európa Eric Cartmanjével nem lehet elnéző az ember, még egy icipicit sem. Románia pontosan akkora ősköcsög, mint Colorado-i alteregója, és az egészségesnél többszörösre dagadását is ugyanúgy egy hímnős, mindenkivel összefekvő idióta kurvának köszönheti – igen kedves frankofón barátaink, a kedvenceitekre célzunk.Az összes keleti népre jellemző, hogy eredetét megpróbálja valami sületlen mítoszhalmazba csomagolni – természetesen a mi szíriuszi-sumer-húsvét-szigeti múltunk nem tartozik ebbe a kategóriába. Az oláh nép valami beazonosíthatatlan, genetikailag is kamionsofőrnek teremtett balkáni őscsordából ered. Ezekről csak annyit tudunk, hogy gyanús szexuális viszonyba keveredtek a rómaiakkal azon hegyek között, amelyek még ma sem alkalmasak egyébre, minthogy otthont adjanak Albániának. Ez, a kultúrát már származásából fakadóan is kizáró munkanélküliegylet aztán olyan balkáni kecskeösvényeken csírázott ki, amelyeken ma jórészt más helyi hordák legeltetnek. Tulajdonképpen még dicséretre méltó is lenne a tény, hogy egy csapat ambiciózus, szőrös útonálló kezdeni akar magával valamit, és elvonul földet művelni a termékeny alföldekre, de itt ugye nem ez a helyzet. Egyrészt ők a Kárpátok megmászásával kezdték a letelepedést, másrészt a Havasalföldre és Moldvába telepedett falkák sem jöttek zavarba a csipkézett ormok és a szűk hágók hiányától; életvitelükön mit sem változtatva nagyjából olyan államalakulatokat hoztak létre, amilyeneket manapság Szomália vagy Afganisztán különösen kilátástalan részein találunk. A legújabb francia kutatások valószínűsítik, hogy a románok termelést, építkezést és bármiféle kulturális alkotótevékenységet elutasító életmódja antropológiai okokra vezethető vissza. A talpukon ugyanis olyan elképesztő ütemben serken a szőr, hogy  állandóan sziklákon kell mászniuk a koptatás végett. Ha ezt elmulasztanák, akkor rövid időn belül ugyanolyan áttekinthetetlen, rühes-csimbókos szőrhalmazba borulna az altestük is, mint a felső rész. Útközben és az új otthonukban persze magukba szívtak valamit minden olyan népelemből, amelyektől egy józan európai ember semmi mást nem akar, mint előttük lenni a FIFA világranglistán. Nem mernénk kijelenteni, hogy az akkoriban még a felegyenedés előtt álló, négykézláb öldöklő szerbek és a mosdatlan oroszok bármit is javítottak volna az oláhok siralmas összképén, ez az egész inkább csak még egyet csavarintott az amúgy sem elhanyagolható mértékű korcsosuláson. Az újkorban tömegével felbukkanó cigányok sehol a világon nem találtak ilyen otthonosan meleg és büdös dagonyázóhelyet, és szintén hozzátették a magukét a román etnogenezishez. Komolyan nem értjük, hogy erre az albán-olasz-szláv-cigány frigyre Alfred Rosenberg hogy nem nyalta meg mind a tíz ujját. Egyúttal szeretnénk figyelmeztetni a művelt világot, hogy mi szabadulhat rá, ha az Olaszországban tömegével napot lopó albánok egyszer úgy istenigazából elkeverednek a helyi olaszokkal, és csatlakoznak az ott dolgozó ukrán kurvák meg a Rómából kiebrudalt cigányok. A H1N1 és a H5N1 vírusok találkozásának veszélye az eredeti influenzával kutya fasza ehhez a mutációhoz képest; mindössze ennyi elég ugyanis ahhoz, hogy kapjunk egy nagyobb falka középkori románt, aminél tényleg nem tudunk szörnyűbbet elképzelni.

A román újgazdagok erdélyi palotáiban forgatták a Neverhoodot

A rendkívül keveredékeny oláhok a Regátban őket megelőző, szurtos kunokkal – akik minden visszataszítóságuk ellenére legalább tanúságot tettek némi civilizációs szintről – még véletlenül sem kerültek kapcsolatba. Az államszervezés így azóta sem tartozik a román nép kompetenciái közé. Hogy mégis lett egy ilyen tákolmányuk, az is csak a németeknek köszönhető, hiszen a környéken fellelhető másik kultúrnép számára tökéletesen megfelelt, hogy a román lét csúcsát, a kecskéken elkövetett szaporodási kísérlet jelentette. A rómaiaktól is csak a hőbölgést és a mítoszköltést tanulták el. A minket gyalázó röpiratok terjesztésén és a valaha volt legkártékonyabb „művészeti” ág, a dadaizmus kiötlésén kívül tényleg alkalmatlanok bármiféle szellemi teljesítményre. Habár tulajdonképpen a dadaizmus sem az övék, hiszen Tristan Tzara is azok közül jön, akiknek nem mondjuk ki a nevét, mert az Mesterházy Attilába ütköző cselekedet lenne. Az új „művészi” csoport és stílus megszervezése a jiddis képességeket dicséri, a román közeg csak annyit tett hozzá, hogy a dadaizmus képtelen volt eljutni oda, hogy üzenetet is közvetítsen. Ami pedig a magyarellenes propagandát illeti, azt nem is követhette el más, mint a magyar emlőkön felnőtt erdélyi románság, hiszen a Kárpátok innenső oldalán már 1945 előtt is léteztek iskolák, ahol a betűvetés tudományával kiemelték a román gödölyéket az állati sorból. Csakis ez a szellemi lemaradás okozhatja, hogy még a kikupáltnak számító románok is erősebben hisznek a dákoromán mesében, mint az ortodox zsidók abban, hogy nem a Megváltót ölték meg. Most nem szeretnénk itt előadni az elterjedt mesét a dákóromán elméletről, meg a farkas faszáról, ugyanis az – bármennyire is imponál a magyar olvasóközönségnek, sajnos pont olyan alaptalan legenda, mint a holland nemzet létezése. Az igazság ezzel szemben az, hogyha maradtak is Daciában latinok, akkor ők – amellett, hogy a Római Birodalom limesen kívül rekedt élhülyéi voltak – előbb a szarmaták, majd sorban a gótok, hunok, gepidák, avarok, bolgárok, s végül a magyarok faszát szopták, és amelyikük még ezek után is tudta mozgatni a száját, az el volt foglalva a magyar földesura felé intézett „Igen uram!”-okkal, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy román legyen. A Vaskapunál 800 éve a kecskéikkel átúsztató oláhok még a szlovákoknál is nagyobb mázliba csöppentek, hiszen nekik még csak lopniuk vagy elkérniük sem kellett a területet, egyszerűen üresen találták. Ha a mongolok tudták volna, hogy mit szabadítanak rá a világra a gerinctelen, girhes dörgölőzéstől a Tisza-ciánozásig, biztosan nagyvonalúan átsiklottak volna a kunok elkergetése / kiirtása fölött. A románok régi álma, hogy Európa őket is Európának tekintse, ám nyugati példaképei sosem tartották többnek láncos kutyánál, amit inkább hagynak garázdálkodni a környéken, mintsem hozzá kelljen érniük, valami élethosszig tartó, visszataszító betegség elkapását kockáztatva ezzel. Saját királyuk sosem volt, ami a földrész ezen szegletén nem számít különösebb meglepetésnek. Talán maguk is tisztában voltak azzal, hogy a többmillió oláh között egy sem akad, aki képes lenne akár egy balkáni királyhoz méltóan viselkedni. Végül importálták egy német herceg fiát, amiben nem lehet nem észrevenni, hogy egyetlen igazi királyi család sem akadt, amely elküldte volna a fiát erre a lepratelepre.

A román 3. hadsereg heves harcokat vív egy Dnyeszter-hídfőért, 1941

Az egészséges embernek a burkolat nélküli utcán kacskaringózó húgylé jut eszébe, ha a Románia szót hallja, egy átlagosnak pedig Drakula (a név magyar jelentése: gyíkürülék). Ő az egyetlen világszerte ismert „hősük” a régmúltból, akinek emiatt megszavazzuk az „említésre méltó” minősítést. Vlad Tepest a mi Mátyás királyunk akkor csukatta le, amikor kedve szottyant hozzá.  Hiába nőtt fel sokat látott katonaapa mellett az igazságos király, azért az ő gyomra sem volt felkészülve mindenre, így a legjobb megoldás volt hűsöltetni egy kicsit ezt az elszabadult csúszómászót. Itt szeretnénk megragadni az alkalmat, hogy mindenkivel tudassuk: Mátyás királyban egy csepp román vér sem csörgedezett. Uralkodását és életét a határozott, elvhű fellépés, művészetértés és -pártolás, valamint humanizmus jellemezte, ez pedig több, mint bizonyíték az előbbi állításunk mögött. Magyarként viszont mindenképpen a románok behódolása jeleként értékelhetjük, hogy Kolozsvár főterét egy ízig-vérig magyar király szobra díszíti, amelyet a mi szépséges királyi székesfővárosunk színei ölelnek körül minden oldalról. Azt kell mondjuk, meglepően hibátlan kompozíció; nyilván román felkérésre dolgozó külföldi értelmiségi elemeknek köszönhetjük a kivitelezését.A hűséges román sas készségesen  nyújtja át szövetségeseinek az ország kulcsát, és sohasem csalja meg őketE kis kitérő után térjünk vissza Drakula grófhoz, aki a budai várbörtön vendégszerető légköre hatására hamar belátta, hogy hol a helye egy oláhnak. Ha Vlad Tepes ma élne, szembe kéne néznie a Nagy-Románia Párt minden frusztrált hörgésével, ugyanis a magyarok legodaadóbb szövetségesévé vált... Egészen addig, amíg meg nem érkezett hozzá egy pár tíz fős török előőrs, amely ha elvileg nem is hódoltatta meg Havasalföldet, a gyakorlatban mégiscsak ez történt. S ezzel elérkeztünk ahhoz a sajátossághoz, ami egy románt románná tesz (leszámítva persze a testükön vastag rétegben áporodó koszt). Az évek múlásával különleges erényre tettek szert, ugyanis legendás harcosokká cseperedtek, akiknek a bátorságát csak a hűsége múlja felül. Még Hunyadi János balkáni hadjáratában történt, hogy a nagy hős – elővigyázatlanul – lelkesnek mutatkozó szerb és román segédcsapatokat is magához fogadott. Amikor feltűnt a láthatáron a többszörös túlerőben levő, ám vitézségben a magyartól messze elmaradó oszmán sereg, mi tiszta szívű szittyák természetesen gondolkodás nélkül nekikrontottunk. Szerb szövetségeseink jobbnak látták ősi harcmodorukkal megpróbálkozni, és meg sem álltak az első hegycsúcsukig, hogy aztán pusztító kőzuhataggal csapjanak le a pogány szamarakra és öszvérekre. Kedves román barátaink viszont egyenesen a csata „hevében” tornázták át magukat a másik oldalra, ami számukra már akkor is egyszerű rutinfeladatnak számított. Na tényleg nem akarjuk őket bántani, hiszen a hódoltság alatt lubickoltak csak igazán. Átlagosan évente legalább kétszer árulták el a Szultánt, hogy amikor az a kis maroknyi oszmán martalóc megérkezik szánalmas porfészkükbe, ismét hűségesküt tehessenek. A következő évszázadok a szokásos monoton lapítással és ármánykodással teltek. Vajdáik kíméletlenül csaptak le minden olyan ellenfélre, amely már legalább öt éve hadat viselt és városaiban kizárólag nők, gyerekek és aggastyánok tartózkodtak.A modern korok és a nemzetté válás sokat lendítettek ezen a rothadó trágyarakáson. A Balkán pitiáner kis zsarolója az idők folyamán nemes diplomatává szelídült. Aligha túlzás kijelenteni, hogy ez volt Románia igazi aranykora. Talán még Trebitsch-Lincoln – az egykori paksi James Bond – is elborzadt volna azon, hogy lehet egyszerre elárulni és átverni néhány év alatt minden népet, a Volgától a Pireneusokig, Bukarestnek azonban ez láthatóan semmiféle gondot és lelkifurdalást nem okozott. Össze sem bírjuk számolni, hányszor kapituláltak, álltak át vagy egyszerűen csak hagyták cserben „szövetségeseiket” ebben a pergő évszázadban. Ha valaki olyan szerencsétlen, hogy román ismerősökkel verte meg a sors keze, az kérdezze meg nyugodtan, valószínűleg büszkén és hangosan válaszolnak majd egy háromjegyű számot. Nem feledkezhetünk meg a másik román nemzeti hősről, a magyar olvasók kedvencéről, Nicolae Ceauşescuról sem, akit a Nyugat a két lábon járó gerincként ünnepelt, mert nem hódolt be a Szovjetuniónak, és nem vonult be Csehszlovákiába. Mi viszont csak annyit tartunk fontosnak elmondani róla, hogy ez nem hősi ellenállás volt, csak nem nagyon jutott volna pénze a hadsereg elvárt felszerelésére, mert az államvagyont a prosperitás érdekében aranykilincsekbe és -csapokba fektette, amelyeket a palotájában helyezett biztonságba. Ez a hős államférfi aztán olyan krokodilkönnyekkel kísérte le a saját kivégzését, mint nálunk Martinovics Ignácon kívül senki. Martinovics Ignác főfoglalkozása egyébként köztudottan a fű alatti szervezkedés, valamint szövetségesei elárulása volt, így döbbenetesen sok a hasonlósága a román kultúrkörrel.

A jó öreg Niculae levetve műmosolyát, először vág őszinte arcot

A Magyar Ember őszintén fájlalja a földet, amit a románok eloroztak tőlünk, majd a tőlük telhető legnagyobb visszamaradottságot felvonultatva lezüllesztették. Ez azonban távol van a teljes igazságtól. A románok nem csak ezt lopták el, és züllesztették le. Újabb örök sebet ütött volna rajtunk, ha az emlékezetes pálinkavitában nem az igazság győz, és rátették volna a szőrös kezüket egyik legnagyobb nemzeti büszkeségünkre. A pálinka cégértől való megfosztásunk olyan mértékű veszteség lett volna számunkra, mintha a románoktól elvennénk az árulás és cserbenhagyás fogalmait. A köztudat román nyomornak tartja a puliszkát, amiben a köztudatnak részben igaza is van. Mindenki abból főz amije van ugyebár, ezért a román túróval és a településén terjengő szarszaggal fogyasztja, és ez tényleg román nyomor. Eme igénytelen román ellenben azt hiszi, hogy az ugyanezen ételt kiváló szalonnapörccel, emberi körülmények között, széken ülve, asztalnál, tányérból, evőeszközzel fogyasztó székely vette át tőle; de azért senkinek se legyen kétsége az átadás irányáról egy olyan dolog esetében amit az európai székelyek és a balkáni románok is magukénak tekintenek! Mi is unjuk már ezt a szerencsétlent, de a birtoklás kérdésénél ismét csak vissza kell utalnunk Drakula legendájára. A puliszka mellett ugyanis még a legnagyobb román sztár is magyar. Senki a világon nem volt olyan képzett műdrakula, mint a mi Lugosi Bélánk, aki a román legendán gazdagodott meg. Azért valljuk be, nekünk is kellemetlen lett volna, ha Franco Nero Árpád vezér bőrével tört volna világhírre! Természetesen az sem véletlen, hogy a románok ikonja árnyékban settenkedő vérszívóként kapaszkodott meg a világ tudatában, mintegy leképezve ezzel a teljes népet. Adja hát magát a megoldás a szívbe döfött karóval, csak itt a gond, hogy nem találjuk a szívet. Bukarest lenne a legkézenfekvőbb válasz, de ez a lecsúszott Párizs-utóérzés minden, csak nem szív. Leginkább talán jelenkorunk Nápolyához hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy Nápoly esetében legalább a város mellett gőzölgő hegy igazi. A Bukarestet szegélyező gőzölgő hegy viszont szintén szemétből készült, ráadásul laknak is benne. Nem is tudunk mást kiemelni innen, mint a híres átállásívet, amely egy ősi dákoromán jelkép. A párizsi rokonától jelentésben különböző építmény azt szimbolizálja, hogy a háborút az egyik oldalon kezdik, ez az egyik láb, majd ezt követi az simán ívelt átcsusszanás a másik oldalra – a másik láb. Hírességként megemlíthetjük még az országos AIDS-központot. Nahát, ezt még nem is mondtuk? Románia a vén kontinens Közép-afrikai Köztársasága. A különbség, hogy itt nem a vallási képzetek játszanak alá az AIDS rekordterjedésének, hanem a legendás román egészségügy, amely nem ad olyan apróságokra, mint a tű fertőtlenítése két használat között. Ennek köszönhető, hogy a HIV-fertőzöttek száma szakadatlan versenyben van a nagyvárosok központjaiban a szotyihéjhalmok között táplálékot kereső kóborkutyákéval. A magyarokkal szembeni gyűlöletüket és kényszeredett versengésüket egyszer s mindenkorra lezárhatjuk egy egyszerű ténnyel.  A románokban élénken él a Budapest utáni szellemi és fizikai vágyakozás, mi viszont csak mondókákban játszadozunk el Bukarest pusztulásának gondolatával, de valójában eszünk ágában sem lenne energiát fordítani arra, hogy azt a szarkupacot még szét is gányoljuk. Minek?!

A craiovai autógyár mérnökei tesztelik a gyár csúcsmodelljét

Szóltunk már a román történelemről, gasztronómiáról, életkörülményekről, de egy fontos tényező eddig kimaradt. Románia nagyon büszke a sportjára, az olimpiai mozgalom kiemelkedő tagjának érzi magát. Természetesen magyar hatás nélkül a sport szó számukra még ma is kizárólag az ellenség arcvonalához átszaladást, és amögé bebújást jelentené. Nem is ragoznánk ezt sokáig, Károlyi Béla, Bölöni László, Selymes Tibor és Szabó Gabriella neve éppen elég lesz a „román” sport jellemzésére, és akkor a Nadia Comaneci származása körüli mendemondákról még tapintatosan hallgatunk is. Van viszont nekik egy igazán sajátjuk, Hagi, a Kárpátok Maradonája. Habár annyi köze van a Kárpátokhoz, mint olaszoknak a szuronyrohamhoz, az isteni Diegót azért minden további nélkül meghagyjuk példaképhasonlatnak, hiszen róla már elmondtuk a fontos tudnivalókat. A narkó pedig egyébként sem áll távol a román focitól, elég ha arra az Adrian Mutura gondolunk, akit már Európa jópár valamire való csapatából hazáig rugdostak a tűivel együtt. A Balkán igazi specialitása azon kívül, hogy 10 kecske nagyobb érték, mint egy 7-es BMW könnyűfém felnikkel, egyértelműen a mozaikosodás, amit ókor-középkoros névbűvészkedéssel húznak alá. A Moldva-Moldova kettősség talán még a szlovákok és szlovének megkülönböztetésénél is nagyobb erőfeszítésre késztetné a világot, ha egyáltalán érdekelne valakit. Előbbiek neve és kinézete is teljesen egyforma, csak nem tudjuk eldönteni, hogy a hipotetikusan belakott holdbéli tájra emlékeztet jobban, vagy egy olyan putrira, amit már a többi cigány is kirabolt. A legszebb az egészben viszont mégiscsak az a köztük húzódó határ, amit géppuskások őriznek, nehogy a két oldalán élő, vízum nélküli románok átkelhessenek rajta. Kicsi Én összerúgta a port Dr. Genyával, bezárkózott a szobájába, és egyre éhesebb, ettől pedig tovább nő a haragja. A magunk részéről alig várjuk, hogy ezt a többi területükön is eljátsszák. Forrás: Gyűlölt ellenségeink