Ezért a szabadságért érdemes volt élni, meghalni. És meg is haltak érte. Mikor véres csillaga ott járt Kossuth és Görgey seregei előtt, idegen népek és nemzetek fiai gyűltek a lobogói alá. Az Alföld magyar népe kapával, kaszával rohant a győzelmes trikolor után. S vele együtt a „Fuchs-lied”-et dalolva halt meg a bécsi halálfejes századok önkéntese. A „jaczi, taczi vojáczi-t” harsogva indult rohamra a krakói lengyel légionista. Jöttek a Kiss Ernők, Lenkeiek, Dessewffyek mellett a Pöltenbergek, Aulichok, Damjanichok, Leiningenek és odaléptek a bitófa alá. Szálfaegyenesen néztek szembe a halálokádó fegyverek csövével. Mert ezek még valamennyien büszke magyarok voltak! Nem tudtak, mint ma idegen érdekek parancsára jajgatva és remegve naphosszat aggódni a függetlenségért. Hiába állt már Aradnál Haynau serege és hiába özönlött Világos felé Paskievics kétszázezer muszka katonája. Ők még akkor is vallották, hogy millió panasznál, százezer vénasszonyon frázisnál többet ér egyetlen szurony, amely ott csillog a kassai vörössipkás honvédpuska végén. Ők még nem sopánkodó magyarok voltak — mint sokan a maiak közül, hanem katonák. Megérezték, hogy a magyar függetlenségről nem csevegni és nem jajveszékelni kell, de ha úgy hozza a sors — meghalni érette!
Ma október 6-án rájuk emlékezik a nemzet: És tudja, hony nincs mitől félnie. Az a nép, amelynek aradi vértanúi voltak, élni fog örökké.
(Függetlenség, 1939. október 6.)
Marschalkó Lajos: ARAD
Marschalkó Lajos:ARADVértanuk ünnepe van ma. Hősöké, akik meghaltak a magyar szabadságért. Vajon eszünkbe jut-e, hogy milyen másforma volt ez a szabadság, mint a másik, amely Világos és Arad után következett. Az ő szabadságeszméjük nem a kufárok, nyerészkedők, nem a hazaáruló intellektüellek és nem a pornográf kávéházi lángelmék liberalizmusa volt, hanem — magyar szabadság! A jobbágyé, a paraszté, a velünk élő és velünk érző nemzetiségeké.
