Brékó

Véres, sötét terror és a tobzódó kontraszelekció

Csütörtökönként a Magyar Fórum Csurka Istvánra emlékezik saját írásaival, beszédeivel.

Véres, sötét terror és a tobzódó kontraszelekció ideje, ez volt a Kádár-rendszer első három-négy éve. Kádár Rákosihoz mérve másodrendű, jelentéktelen, műveletlen figurának volt beállítva. Rákosihoz a Galilei-kört és a 16 éves fegyházbani tanulását társították, Kádárhoz az ifjúmunkás alakját, a proletárét. A politikai vezetőnek természetesen nem feltétlenül kell műveltnek és iskolázottnak lenni, a diktátornak pedig semmiképpen. Rákosi és Kádár mindketten diktátorok voltak, kettejük között csak az a különbség, hogy Rákosi működése Sztalin alá, Kádáré pedig Sztalin utánra esett. Neki leghosszabban Brezsnyev alatt kellett szolgálnia. Rákosinak, minthogy uralma a háború eredményéből következett, elsősorban csak rombolnia kellett – a nemzet intézményeit -, s maga a rombolás volt a politikája, addig Kádárnak a rombolás mellett építkeznie is kellett. Elpusztítania mindent, ami a forradalomra emlékeztet, és felállítani az új Potemkint, a megreformált magyar szocializmust, amiben ugyan minden a régi, de mindennek más a cégére. Kádár ehhez a munkához Moszkvától jóváhagyást és ellenőrzést kapott, Nyugatról pedig már a hatvanas évek második felétől kezdve pénzt és segítséget. A színjáték azonban a hatvanas évek elején még nem kezdődött el. A Nyugattól még el voltunk zárva és még folyt a “magyar ügy” emlegetése. Gyérülve.

A moszkovita négyesfogat nemcsak gonoszságban és elvetemültségben múlta felül Kádárt és garnitúráját, hanem műveltségben és a gonoszság politikai érvényesítésének képességében is. Rákosi kopasz feje köré a Galilei-körrel és más legendákkal a nagy gondolkodó koszorúját fonták, Kádár alakja pedig az egyszerű munkásember, a proletár ifjúmunkás és mint ilyen “a nagy realista” alkatával lett felruházva. Mindkettőben voltak igaz elemek, de a lényeg mindkettőből hiányzott: mindketten szovjet kreatúrák voltak, a kor szükségletének megfelelően. Az összehasonlítást sem tudásban, sem képességben egyikőjük sem állta ki közös nagy ellenfelükkel és kivégzett párttársukkal, Nagy Imrével szemben, és végképp gyatrának és alkalmatlannak bizonyultak volna a szovjet segítség és erőszak nélkül azokkal a politikusokkal és értelmiségiekkel szemben, akiket Rákosiék 45-46-47-ben, majd Kádárék 56-57-58-ban kivégeztettek.

A magyarságnak az lett tehát a sorsa, hogy Szálasiék rövid, véres, gyalázatos országvesztését leszámítva – amely mindent alulmúlt – egyre gyatrább, alkalmatlanabb, s nemzetidegenebb vezetés alá került. Ez éppen úgy vonatkozott a tényleges hatalmat birtokoló kommunistákra, mint a választásokon győztes kisgazdákra és egyebekre is. Tildy Zoltán, a szeghalmi református lelkész, a köztársaság első elnöke nem állta ki az összehasonlítást sem a korai, sem a kései, már idős Horthyval és egyetlenegy kisgazda, vagy szociáldemokrata miniszter és miniszterelnök sem bírt egy Kállay Miklós, Teleki Pál vagy Bárdossy László képességével, műveltségével, látókörével. Természetesen a helyzet is, amelyben működtek, szűkebb és kényszerítőbb volt. A szovjet megszállás, a szovjet rendszer megszervezése a háborúvesztes országban, a zűrzavarban és a félelemben, a “málenkij robot” körülményei közepett sokkal tökéletesebb, feltétel nélkülibb volt, mint a háború közbeni német megszállás, amely elsősorban a magyar kiugrást volt hivatva megelőzni és magyar erők, javak, ipar és mezőgazdaság háborús igénybevételét megtartani. A német megszállás megállt egy bábkormány hivatalba ültetésénél, és nem hatolt le az intézményekig és a kultúráig. Voltak persze önkéntes együttműködők minden vonalon, és volt egy igen széles németbarát réteg az értelmiségben és a hivatalnoki karban és a hadseregben. És üldözés is volt, kemény és gonosz, ez azonban kismiska volt ahhoz, amit az oroszok és Rákosiék indítottak el azonnal, mihelyt megvetették a lábukat.

Kádár rezsimje úgyszintén másodrendű, másodvonalbeli volt, Kádár nem volt annyira gonosz ember, elvetemült, mint Rákosi, Gerő vagy Farkas Mihály, mint Péter Gábor vagy akármelyik, ő egész életében egy segéd maradt a boltban, akiből váratlanul főnököt csinált a helyzet, és akinek már nem is állt rendelkezésére szakgarnitúra. Kádár egyhez értett: az uralkodásának elnyújtásához, a megalkuváshoz, amely állandóan felszínen tartotta. Kádár jobb meggyőződése ellenére ment bele Csehszlovákia megszállásába és magyar csapatok kiküldésébe, mert az ellenállás a hatalmába került volna. Ugyanígy járt el a lengyel szolidaritás esetében is. Még súlyosabb bűne a tengizi és a többi kaukázusi olajkitermelő város és üzem magyar felépítésében, a hatalmas nyugati technológia dollárért való megvételében és Oroszországba való kiszállításában. Ez eredményezte a magyar eladósodást és ez az oka minden mai nyomorúságnak, ez lett a privatizáció alapoka is.

Kádár kiürítette az országot, hogy hatalmon maradhasson. Ez sunyi, savanyú, alantas hazaárulás volt, mert közben a hitelek egy részéből, az olajválság utáni nyugati pénzbőségből sokat beleépített az életszínvonalba, a szociális juttatásokba is, csak azért, hogy a magyar munka kelet felé kifolyását, szörnyű és végzetes szovjet rablást a nép ne vegye észre, és ne háborodjon fel, ne léptesse le őt és korrupt, cinikus rendszerét.

Minden mai bajnak ez az eredete, és ez valójában cinikus, önző, kisstílű hazaárulás volt, amelyért ugyanolyan büntetés járt volna, mint amilyeneket Kádár kiosztott.

Mindebből 57-58-59-ben még semmit sem lehetett tudni, de érezni mindent. Hiába lett egy árnyalatnyival könnyebb sokak élete, a nagy hazugság és a nagy árulás ténye mindent körülölelt, és a gondolkodó embernek mindennap szembesülnie lehetett a ténnyel: a leggaládabb rendszer alatt kénytelen élni, s csak azt nem lehetett tudni, meddig. Semmi remény nem látszott a felszabadulásra.

(Forrás: Havi Magyar Fórum)
Fotón: 1948. november. Rákosi miniszterelnök-helyettes és Kádár János belügyminiszter.

Check Also

90 éve született Hegedűs Loránt

Kilencven éve született Hegedűs Loránt, a Dunamelléki Református egyházkerület rendszerváltás utáni első szabadon választott püspöke. …