Tavasz van. Gondolom e hírrel nem leptem meg különösebben a nyájas olvasót, ám ennek az évszaknak vannak bizonyos, nem várt következményei is. A természet megújulásával párhuzamosan a természet védelme is megújul.

Ennek bizonyítékaként újra felbukkantak a „ligetvédők”, akik a csúf, védelemre teljesen alkalmatlan téli napok után ismét kirándulni és később nyilván újra kempingezni indultak a zöldbe, hogy megvédjék a természetet. Igaz ugyan, hogy a város közepén, a Főkert által telepített növények körülbelül annyira a „természet” részei, mint az aranyhal az akváriumban, de ez számukra teljesen mindegy.

Véleményük szerint természet az, amit ők védenek. Punktum.

Megjelent tehát néhány, láthatóan komoly közegészségügyi és köztisztasági kockázatot jelentő egyén, akik ún. „bejelentett” demonstrációt kívántak tartani a fák jogainak védelmében, mely jogokat, amúgy, egy Adolf Hitler nevezetű, némiképpen kétes elismertségű környezetvédő kodifikálta először, és akinek munkássága sajnos, holmi természetkárosító hadseregek aknamunkája révén veszendőbe ment azóta. De ez a szál most túl messzire vezetne.

Megjelent tehát mintegy 6-8 harcos, mindannyian egységes csöves egyenruhában és arckifejezéssel.(Kivéve egy idősebb urat, aki pont úgy nézett ki, mint Kéri László, de mivel nem elemzett és Kálmán Olgát sem láttam sehol, ezt a feltételezést elvetettem.) Élükön Antal Nikoletta Henriettával, barátainak csak Niko, bár nekem jobban tetszik Piréz kolléga névadása, aki szubtilis költőiséggel csak koszlidércnek nevezi.

Ez a Niko – a koszlidérc – különös alakja a szabadtéri tébolydáknak. A gonosz elnyomás elleni harcban ő képviseli a finom nőiességet és az Mszp nevezetű párt kongresszusi küldötteken kívüli tagságának mintegy ötven százalékát. Különös ismertetőjele, hogy mindig csőre töltött, felvételre állított mobiltelefonnal jelenik meg, azzal dokumentálva a vele nap mint nap megeső jogsértéseket és abúzusokat. Az így készült dokumentarista alkotásokat aztán rögvest meg is osztja velünk, hogy nekünk se legyen jobb.

Itt csak – terjedelmi okokból – két opusát említeném meg. Az egyiken azt láthatjuk, midőn két férfi követi a rettenthetetlen amazont, olyannyira, hogy még a női mosdóba is utána mennek. Szerinte ezek rendőrök voltak, szerintem pedig egyszerű transzneműek, akiknek – mint tudjuk – ugyanúgy joguk van a női mosdót használni, ha aznap épp úgy gondolják. A másikon pedig azt láthatjuk, amint a rendőrök éppen elképzelhetetlen brutalitással igazoltatják. Ezen hallhatjuk ama kérdését, mely csak a rózsaszín leányszoba puha rejtekén fogalmazódhat meg egy úrilány fejében, miszerint: „A lyukamat itt nem akarják megnézni…?” Mindannyiunk óriási megkönnyebbülésére a rendőrség nem akarta. Elvégre feladatuk a köznyugalom megőrzése.

Ilyenek történnek Nikóval, a koszlidérccel napjaink Budapestjén.

A csata – láthatóan – ostromnak indult. Az ostromlók kényelmesen letáboroztak a várfal előtt és láthatóan az ostromlottak kiéheztetése volt a céljuk. Ostromeszközöket is hoztak magukkal, úgyis mint kerti székek, kamerák, szelfibotok és láncok a győzelem esetére. Az volt az elképzelésük, hogy az ostromlottaknak előbb-utóbb elfogy az élelme, megesznek mindent, ami mozog, később a cipőjüket is, és mikor minden elfogyott, feladják a várat. Ekkor ők berontanak és az oly annyira áhított módon a fákhoz láncolják magukat, melyek ennek hatására megállnak a növekedésben.

Ezt nevezik járulékos veszteségnek.

Ekkor azonban – az ostromlottak ősi szokása szerint, elkerülendő a cipőfogyasztást – a védők kitörtek, mint a hős Zrinyi annak idején. Kiderült azonban, hogy a védők jelentős számbeli fölényben vannak. Az addigi cselekmények egycsapásra mozgóháborúvá alakultak.

A támadók azonnal alkalmazkodtak a helyzethez és a lesvetés taktikáját kezdték alkalmazni. Ez úgy zajlik, hogy egy kisebb egységet, az ún. martalékot, felkínálják az ellenségnek, és a martalék, menekülést színlelve, a lesben állók elé csalja azokat. Esetünkben a martalék szerepe Nikóra hárult, aki harci visítások közepette a valtonosok közé vetette magát, majd – ugyancsak harci visításokat hallatva – a sajátjai közé menekült. Ekkor a derékhadat képező cigány harcos – ő egyébként Bangó Margit fiának vallja magát, csak Margit nem tud róla – rávetette magát a gaz fakárósítókra. A cigányok ugyanis a természet gyermekei és utálják, ha valaki kivágja azokat a fákat, melyeket ők akarnak elhordani. Feltűnésük a csatatereken nem szokatlan, a török elleni háborúkban is családi vállalkozásban követték a hadakat. A férfiak a fegyvereket javították, a nők jövendőt mondtak a katonáknak, a gyerekek loptak tőlük.

Aztán egy ilyen kaotikus közelharc során az egyik valtonos, miután Niko körülbelül tizenhatodszor ugrott neki, lecsavart egy Sallai R sallert, és Niko lehanyatlott, mint Arany költeményében a drégeli rom. Itt ért véget a csat általunk látott része. Egyébként aki kíváncsi rá:

 

És itt álljunk meg egy pillanatra. Nőnek látszó személyeket nem illik bántalmazni, tanítja az etikett. Azt azonban nem tanítja, hogy mit tegyünk, ha ez a nőnek látszó személy nekünk ugrik, rángat bennünket és artikulátlan hangon a képünkbe visít. Magam is tanácstalan lennék ilyen helyzetben. Egy dolog azonban biztos. A teljes csata és azt megelőző dolgok ismeretében egy kicsit mindannyiunk nevében is repült az a saller.

Forrás: Pestisrácok.hu

OSZD MEG VADUL: