Vadhajtások

Egy síró asszony Németország jelképe (Videó)

[fb_button]

A múlt héten döbbenetes videófelvétel kezdett keringeni az interneten. Okostelefonnal vehették fel, néhol homályos, néhol remeg, tehát nem profi munka, de olyan ereje van, hogy jobban letaglóz, mint bármelyik, professzionális stábbal elkészített nagy költségvetésű hol­lywoodi szuperfilm.

Németországban járunk, valószínűleg napjainkban, valamelyik német nagyvárosban. A Facebookon terjedő videó szerint Bonnban. Az első képkockán egy ablakban ülő, középkorú nőt látunk. Az asszony redőnnyel felszerelt első emeleti, sétálóutcára nyíló lakásának ablakából néz ki.

 

Könyököl. Nézi, ahogy valószínűleg évek óta nézi sétálóutcájának nagyvároshoz méltó forgatagát – és sír. Remegő száját könyöklő kezének kézfejével takarja el, és potyognak a könnyei. Nem úgy sír, mint aki demonstratív módon, mindenáron mutogatni akarja fájdalmát, mint egy hivatásos siratóasszony egy temetésen. Éppen ellenkezőleg. Szégyelli, hogy sír. Szégyelli, amit érez, mert tudja, hisz a liberalizmus csendőrei megtanították rá, a fejébe verték, hogy az az érzelem, ami kiült az arcára, eltitkolni való dolog. Amit rejtegetni, amit titkolni kell. Valószínűleg minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne törjön fel belőle a feltartóztathatatlan zokogás.

 

A csendben síró asszonyról nem tudunk semmit. Talán zsidó, talán keresztény, talán ateista. Nem tudjuk, miben hisz vagy miben nem, mindössze egy dolog biztos: hogy úgy rejtegeti fájdalmát, mint egy büszke nő egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, miután el- és szégyenben hagyták.

 

A kamera elindul lefelé, az utcaszintre. Lassan, baljóslatúan. Közben férfiak kántálása, éneklése hallatszik. A hangok éles ellentétben állnak a szőke nő szégyellősen eltitkolt szomorúságával. Kihívó, büszke és harcias hangok. Majd meglátjuk a hangok gazdáit. Félmeztelenre vetkőzött közel-keleti férfiak állnak Bonn sétálóutcájának kellős közepén, és egymást hergelve, magukat csapkodva énekelnek. Több százan. Nem rejtegetik a hitüket, nem titkolják a harciasságukat. Egy másodpercig sem tesznek úgy, mint akik integrálódni, beilleszkedni akarnának.

 

A kezüket az égnek emelik, majd amilyen erősen csak tudják, tenyerükkel a mellkasukra csapnak. Sokuk hátán korbácsnyom, hosszú, húszcentis heg látható. Több száz kéz hangos csattanása rémiszti meg Németország ablakaiból kikönyöklő lakosságát. Keresztényeket és zsidókat egyaránt. Azokat, akiket 2015-ben még Welcome refugees! táblákkal várták türelmetlen szeretettel a „menekülteket”. És azt hitték, meg tudják oldani.

 

Wir schaffen das – mondta a kancellárjuk. És mondták ők is. El is hitték. És most remegő szájjal, könnyeiket nyelve, kétségbeesetten nézik a harcias, félmeztelenül ünneplő muszlimokat, akik az utcáikat elárasztva magukat, a vallásukat, az erejüket, a sebeiket mutogatva verik a mellüket. Ütemesen kántálnak valamit arabul. Nem tudni mit, talán azt, hogy dehogy oldjátok ti meg. Talán azt, hogy ez már a mi hazánk.

 

A szőke nő Németország. Az asszony eltitkolni vágyott könnyei ma a migrációval küszködő Nyugat. Ahol nem szabad sírni, ahol nem szabad félni, ahol nem szabad szomorúnak lenni, ha félmeztelen muzulmán férfiak az ablakuk alatt csapkodják a mellkasukat. Ahol csak örvendezni szabad a kulturálisan sokszínűvé váló Európának.

Sírni meg csak otthon, a négy fal között lehet. Egyelőre.

Forrás: Magyar Nemzet