2021. szeptember 27. - Adalbert
EUR : 356.68
USD : 303.92
Időjárás ikon21°16°

Belegázolnak becsületbe, magánéletbe, hitbe, Istenbe, hazába

Csurka István írása 1994-ből

Helyzetünket nehezíti, hogy az a nemzet, amely akkor vált felnőtt európaivá, és később számtalan nehézség ellenére, a szétdarabolás és a kétféle megszállás után is élve maradt, és megvívta a huszadik század egyetlen tiszta eszmei alapzatú forradalmát és szabadságharcát, az a nemzet most veszélyben van. Meglehet, végveszélyben. Erről kell most szólni.
 
Végre tisztán kell látnunk helyzetünket. A frontvonal negyvennyolc óta a magyarság és az idegenség között húzódik. Megmaradni vagy beolvadni, lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Amikor a kölyök császár legaljasabb pribékje, a kevert vérű Haynau vérbe és gyászba borította az országot, a nemzet legjobb erői, azok, amelyek a magyarság legszebb emelkedő évtizedeiben a forradalmat előkészítették, passzív rezisztenciába vonultak, a fájdalom a legnagyobb szellemeket törte meg, Széchenyi Döblingben, Vörösmarty idehaza maradt alul a lelkét tépdeső keselyűkkel szemben. De Arany János megírta a Walesi bárdokat. A nemzet együtt maradt és átlátta helyzetét. Aztán, amikor a világpolitikai változások lehetővé tették, felelős vezetői megkötötték a kiegyezést, amely minden ellentmondásával együtt még évtizedekre fenntartotta a Magyar Birodalmat a Monarchia társországaként.
 
Az idegenség–magyarság ellentmondására azonban nem lehetett már tiszta választ adni. A passzív rezisztencia évtizedeiben a visszahúzódott törzsökös magyar vezetőréteg elvesztette korszerű tudását, és a kifejlődő tőkés rendszerben idegeneknek engedte át a kezdeményezést. Magyarország ugyan soha nem látott módon felvirágzott, de a magyar nép életfeltételei romlottak. Kivándorlás kezdődött. Nép és nemzet nem forrt össze. De az alapokkal még nem volt baj. Ady Endre és Tisza István szembenállása két nagy magyar szembenállása volt. Az összeomlást egyikőjük sem érte meg. Tiszát meggyilkolták, Adyval betegsége végzett.
 
Ezután halálos csapás következett. Az idegenség, kioldva a nemzetből a sajátjához való ragaszkodás és a saját érdek felismerésének képességét, pontosan abban az időszakban bénította meg a nemzetet, amikor meg kellett volna védeni az egész hazát. Az országot feldarabolták és magyarok millióit alávetettségre kényszerítették.

És mégis: a magyarság felfogta helyzetének tragikumát, és erejét megfeszítve teremtette meg az élve maradás feltételeit a megmaradt teknőben. A magyarság tudatának égboltján olyan csillagok ragyogtak egymás fényét sokszor elhalványítva, mint Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Márai Sándor. A nemzeti élet a tisztulás és kiegyenlítődés felé haladt, mert a viták és szembenállások a nemzeten belül maradtak, nemzetellenes erő nem férkőzhetett a hatalom közelébe.

 

A háború végére azonban ez a nemzeti egység, amely ellentmondások kiegyenlítődése volt, felbomlott, és a hatalom közelébe, majd birtokába idegen érdekek szolgái léptek, és a nyilas hatalomátvétel után az esztelen téboly lett úrrá az országon.
 
Még vége sem lett a háborúnak, már megérkeztek az országba a másik, a győztes idegen hatalom kiszolgálói és helytartói, és átvették a teljes hatalmat. A magyar nemzet tudatának égboltjáról eltávolították a magyar csillagokat. Megtaposták a nemzeti önérzetet. A nyilasok gaztetteiért az egész magyar nemzetet felelőssé tették. A demokratikus magyar értelmiséget, a polgárságot megakadályozták küldetése teljesítésében. A nemzeti érdek, mint olyan, megszűnt, helyébe az idegenek szolgálata, az internacionalizmus a szovjet rendszer szolgai másolása lépett.
 
1956-ig mindennek ellenére nem sikerült megtörni a magyarságot. A forradalomban feltámadt a nemzeti összetartozás ösztöne. A véres napokban nemzeti intézmények születtek, és a forradalmi ifjúság magabiztos pontossággal tette rá a kezét a tudatbefolyásoló intézményekre, így a Magyar Rádióra. A forradalom saját sajtót teremtett magának. Ebből, ha nem következik újra az idegen elnyomás, nem dübörögnek ránk a szovjet tankok, kifejlődhetett volna a saját magyar nyilvánosság, a magyarság visszafoglalhatta volna a saját tudatát. Nem ez történt. Tudjuk, mi történt. Magyarország a Haynauét megszégyenítő gyászba boríttatott. A nyilvánosságot és a kultúrát visszafoglalták az idegen zsoldosok. A magyar szellemnek ismét menekülnie kellett a saját hazájában. Magunkra maradtunk. A nemzetnek tudomásul kellett vennie, hogy ki van szolgáltatva és oda van dobva a szovjet érdekeknek. Ismét a lenni vagy nem lenni kérdése állt elő. Világossá vált, hogy az ellenség minden aljasságra képes, és számára a magyar kérdés valójában csak vagon-kérdés. A kiszolgálók gátlástalansága felől sem lehettek kétségek. Aki 1956 után vállalt azonosságot a kommunista párttal, az sokszorta bűnösebb, mint az a szegény ember, akit a nincstelenség sodort, szédített a köreikbe, s akitől gyorsan meg is szabadultak. A nagy lelepleződés után. A 301-es és a többi parcella megtöltése közben a kommunista pártba belépni, velük együttműködni már egyértelműen hazaárulás volt. És mégis megtették az emberek százezerszámra. Vajon miért? Ennyi hazaáruló volna ebben a nemzetben? Nem, hála Istennek, nem. Végre tudomásul kell vennünk és ki kell mondanunk, hogy mi történt a mélyben és miért.
 
Még mindig működött a nemzet életösztöne. Megkötötte elsősorban bent önmagában, a saját lelkében a második kiegyezést, természetesen annyival rosszabb feltételek között, amennyivel kisebb és gyengébb lett az ország, a nemzet. Abban a magunkra hagyottságban, amit a forradalom leverése utáni években meg kellett élnünk, más lehetőség nem volt. A parasztságot beverték a kolhozba, a munkásságot szigorúbban őrizték, mint valaha, az értelmiséget fenyegetéssel és csábításokkal, munkalehetőségeinek megvonásával vagy megengedésével szabályozták, és a társadalom rétegeit elválasztották és szembeállították egymással. Az emberek, zsigereikben átélve ezt a kiszolgáltatottságot, visszahúzódtak saját kis életük csigaházába, két kézzel, foggal körömmel, iszonyatos túlmunkával, önpusztítással igyekeztek maguknak és családjuknak emberibb életfeltételeket teremteni, és a közéletet, a nyilvánosságot, a kultúra és a tudomány irányítását kényszerűen átengedték az idegen hatalommal kollaborálóknak, egy szűk rétegnek, amely 1945-ben telepedett a nemzetre, és amely önmaga egyes elemeinek elpusztításától sem riadt vissza, de fő ellensége mindig és folyamatosan a nemzet lelke, a nemzeti öntudat volt.
 
Világosan kell látnunk, hogy ennek az alapjában véve bolsevista rendszernek alapvető uralkodási módja a történelemhamisítás, illetve a jelen meghamisítása. Ebben a rendszerben soha nem derülhet ki az uralom lényege. Itt a leigázást felszabadulásnak nevezik, a világraszóló szent forradalmat ellenforradalomnak és a csőcselék lázadásának. A bornírt, tudatlan pártvezetők a tudás birtokosainak vannak kinevezve, a hazugságot és szolgaságot terjesztő újságok a sajtószabadság fellegvárainak.
 
Végre ki kell mondanunk:

olyan rendszerben éltünk, amelyben mindig minden hazugság volt, és most, sajnos, a paktumok és a csalások következtében még mindig olyan rendszerben élünk, amelyben legfeljebb csak kis rések nyíltak a hazugság fellegvárain, amelyben a hazudozóknak sikerült átmenteniök magukat és most az a céljuk, hogy a marxista–leninista hazugság rendszerét újabb évtizedekre ráborítsák a magyar népre.
 

Világosan látnunk kell, hogy a kereskedelmi rádiók és a televíziók, valamint a lapok többségének kézben tartásával egyetlen és ugyanaz a cél valósul meg, amit Rákosi Mátyás és bandája kezdett el, és Kádár János és Aczél György kultúrbugrisai folytattak: a nemzet féken tartása, a nemzeti tudat lerombolása. Erre az uralom folyamatossága érdekében van szükségük. Avagy lehetne itt ma négy évvel a szabad választások után MSZP választási győzelemről beszélni, ha a paktum nem hagyja a kezükben a sajtót, a rádiót és a televíziót? Számítana itt még valamit a liberális koalíció, ha nem az ő úgynevezett eszméik ömlöttek volna korlátlan mennyiségben minden lapról és minden hullámhosszról?
 
Egy népet, amelyet negyvenöt évig gúzsba kötöttek, és nem tanítottak meg saját értékei tiszteletére, sőt ezt kiverték belőle, három-négy év alatt nem lehet teljesen áthangolni, de az alapvető felismerésekig el lehet vezetni. Meg lehet neki mutatni, hogy milyen volt az a rendszer, amelyben élni és megalkudni kényszerült. Megtörtént? El sem kezdődött. Néha elhangzottak kenetteljes vagy patetikus szavak a magyarságról, de az egyetemeinket elözönlötte a korhatag marxizmus, a semmire sem jó, bódító liberalizmus, csak éppen arra nem vezetik rá a fiatalságot, hogy mi a magyarság valódi helyzete és a helyzetéből következő feladata.

Óriási nemzetközi pénzügyi támogatás áll a nemzetromboló szemlélet fenntartása mögött.

Az anyagi erőfölény megteremtette az igazodási kényszert a magyar értelmiség jelentős csoportjaiban. Sokan látják, hogy mire megy ki a játék, hogy magyarellenes a liberális fővonal, de anyagi kényszer következtében hallgatnak, együttműködnek velük.
 
Hát nem ugyanez volt a módi a Kádár–Aczél-korszakban? Hát nem a kisebb-nagyobb megalkuvások és egyezségek vezettek el a teljes önfeladásig? A korlátokat, a határokat akkor is ugyanazok szabták meg, akik most, ők döntik el, ki a nacionalista, ki a szélsőséges, kinek van joga megszólalni. És nincs kegyelem és nincs belátás, számukra minden hazugság meg van engedve, belegázolnak becsületbe, magánéletbe, hitbe, Istenbe és hazába.
 
Csak a cégér változott. Most a liberalizmuson van a sor, mert a marxizmus–leninizmus már undort kelt. De mikor veszi már észre a magyarság, hogy a kettő ugyanaz, mert a mögöttes cél semmit sem változott, és ez pedig az uralom megtartása.

Most újabb évtizedekre akarnak uralmi helyzetbe belebetonozódni. Ők akarják megszabni, hogyan érezzünk elszakított nemzettestvéreink felől, ők akarják megmondani, mi a demokrácia, ők akarják megszabni a magyarság megélésének módját és mértékét. Ott akarnak maradni a képernyőn és a mikrofon előtt, hogy továbbra is igazságként sugároztassák a mi pénzünkön a hazugságaikat.


 Ez a mostani magyar kiszolgáltatottság lényege: rajta ül a népen-nemzeten egy szűk réteg, amely a múlt rendszerben szerezte a hatalmát és megtartotta magának előjogként az átalakulás, átcégérezés lehetőségét, s ez a réteg nem engedi, hogy a nemzet eljusson a saját érdekének felismeréséig, hogy végre pontot tegyen a kényszerű megalkuvás után. Most újabb megalkuvásba akarják belekényszeríteni a népet. Fogadja el, hogy nem lehet fölötte más eszmei égbolt, más nevelési rendszer, más, mint ami eddig volt. Fogadja el, hogy az az igazság, amit ők hazudnak neki. Törődjön bele, hogy ő nem alkalmas arra, hogy saját kultúrát teremtsen magának, saját nyilvánosságot.
 
Gondoljunk csak bele, milyen cinikus játék folyik a fejünk fölött: ezek, akik ma a sajtószabadság sértettjei és bősz Holubárjai azokkal együtt, akiktől a hatalmukat kapták, voltak már népirtó ávós sztalinisták, aztán megszerezték maguknak a jogot, hogy reformkommunisták legyenek, aztán lettek saját rendszerük liberál-kommunista kritikusai és demokratikus ellenzékei,

aztán a hatalom birtokosai ellenzéki köntösben, aztán most a liberalizmus apostolai, és közben folyamatosan egy percig sem voltak magyar hazafiak, közben csak a magyarság ellen hangolták a magyarságot. Csak a kisebbrendűséget oltogatták belénk, csak ők engedélyezték a magyarság érdekeinek megszólaltatását, ők húzták meg a határt, ők írták a tankönyvet és ők nevelték a börtönök népét is.

Kinek áll érdekében a magyarországi etnikumok fellázítása és a magyarság ellen hangolása? Ki kiáltja ki ezt demokráciának, és ki bélyegzi meg azokat a magyarokat, etnikaiakat és nem etnikaiakat, akik ez ellen felemelik a szavukat? Kinek van lehetősége rájuk kérdezni: mit akartok hát?! Magyar Magyarországot akartok, vagy valami mást?

Most egyet nem szabad: félni. Mi vagyunk többen, mi vagyunk itthon, mi szeretjük jobban a hazát, mi mondunk igazat. Ismerjük fel végre, hogy eddig is a saját kishitűségünk volt a legnagyobb ellenfelünk.


 
(Csurka István 1994-ben, az országgyűlési választások előtt, figyelmeztetésnek szánta ezt a cikket.)

Forrás: Magyar Fórum

Az oldalunk sütiket használ. Adatvédelmi tájékoztató