Vadhajtások

Stoffán György: Proli-tor a Parlamentben

Érdekes napon vagyunk túl. A kommunista-liberális és még ki tudja milyen ellenzéki oldal kimutatta foga sárgáját.

Amolyan történelemóra-féle volt, hiszen pont azt láttuk, amiről dédnagyanyám mesélt, és amit Tormay Cécile írt könyveiben a kommunista söpredékről, a ’19-es eseményekről. Durva, primitív magatartás, semmi méltóság, semmi emberiesség, csupán az emberi legalja viselkedés. Igen. Történelemóra volt, amelyen megmutatták, eleik mentalitását, a gyűlöletet, a rosszindulatot, a magyar- és keresztényellenességet, a „gyilkolhatnékot”, amelyet Robespierre és az utána jövő fizetett malterosok éreztek mindenki ellen, aki nem volt malteros, aki nem úgy gondolkodott, ahogyan ők, aki hitt Istenben, aki védte saját hazáját, erkölcseit és nemzetét. Ez a kommunista, és ez a testvére is, a liberális, hiszen ez a két szellemiség egyforma, mint az ikrek. Rombolni, megsemmisíteni, értéket pusztítani, becsületes emberekbe gázolni, ha kell zsidózni, ha kell cipőbe köpni, és ha kell emlékművet bontani vagy újságot betiltani… nekik mindegy… csak a hatalom, a pénz és a rettenetesen elszabadult alpári bunkóság az, amit adhatnak, hisz ez a valójuk, képtelenek másra.

Ám ez a magatartás és viselkedés nem marad megtorlás nélkül. Hiszen a többség nem ez. A többség arca Orbán Viktor miniszterelnök, Kövér László házelnök… de ez az arc kezd mintegy a lélek fájdalmától eltorzulni, s mert kicsinyeit, gyermekeit, családját védi, véget fog vetni ennek a proli ámokfutásnak. És akkor lehet menni panaszra Brüsszelbe, Hágába vagy kenyéradó malteros megbízóikhoz, s lehet fehérterrorról hazudozni, mint tették és teszik szellemi eleik, hasonló, de véresebb viselkedésük megtorlása után 1919-től mindmáig.

Ugyanis: Nem kötelezheti senki a békében élni akaró, nemzetét és hitét, hazáját szolgáló magyar embereket – a társadalom többségét – arra senki, hogy egy számarányaiban elenyésző fizetett, hazaáruló kisebbség terrorizálja a többséget. Nincs az a tolerancia, amelyet ezzel a lyukas-fuszeklis bunkó táblatartóval szemben alkalmazni lehetne. Nincs az az emberi türelem, amely csillapítaná a vágyat egy pofonra, amikor Jakab Péter megszólal, a maga pallérozatlan stílustalanságában, s és nincs az a felelős magyar apa, aki ne gyermekeit védené, ha arra szükség van, szükség lesz.

Mert az Isten irgalmazzon, ha a magyar levetkőzi magáról a jámborságig beléoltott keresztényi magatartást, s visszatér az élni akarástól ahhoz, ami volt egykoron. Mint Zrínyi mondta, a magyar akkor válik jó néppé, ha van kinek engedelmeskedni… azaz, akkor tart össze, akkor harcol vállt-vállnak vetve, ha van ellenség. És ma van ellenség. Sok! Külső, amely fizeti a belsőt… belső, amely hangjával akar vért fakasztani… de ezt nem hagyhatjuk. Igaz, várunk még, mert türelmünk még van, s óva int a józanság attól, hogy eltapossuk ezt a söpredéket.

Ezért jó lenne, ha megértenék: A türelem véges, és a hazaszeretet, a család védelme, a nemzet iránti elkötelezettség sokkal erősebb a fizetett hazaárulás nemesnek nem mondható érzésénél. Ma még az egyetlen ellenérv a többség szószólóitól – joggal – az, hogy ezt akarják. De ha ezt akarják, hamarosan eljön az ideje annak, hogy meg is kapják. Mert, ahogy meg kell tisztítani a kosztól a ruhát, úgy meg kell tisztítani a közéletet is – ha nincs öntisztulás…

’56 ünnepe közeleg… s akkor, október 21-én még senki nem gondolta, hogy az ártatlan szemű gyermek, a munkás, az ápolónő vagy a professzor október 25-én fegyverrel védi a hazát…

Ne gondolja tehát senki, hogy ma nincs ártatlan szemű gyermek, munkás, ápolónő és professzor, aki ugyanerre képes… Mert még ma is génjeikben érzik, hogy:

„A haza minden előtt!”