Vadhajtások

Az ember akkor sem hisz már nekik, ha néha-néha igazat mondanak

A  jó hírnév a legszebb sírkő!

„Ki itt fekszik, jót sosem tett.

 Bármi történt, jobb sosem lett.

Hogy hol van most, sora hogy megy?

Kit érdekel? Nekünk mindegy.“

 

A vérmes ellenzékünk, mint a legtöbb dologban a reményeikben is hirtelenek. Olyanok, mint dobozba zárt bábu, amit nem az esze hanem a rugója mozgat. Az ilyen ostobák kitartanak a reményeik mellett és ezért mindig lejjebb csúsznak és szegényebbek lesznek, mert „mire kinő a füve, addig a lova megdöglik“. Aki örökösen a másikat hibáztatja az hosszú kötelet húz és aki valamilyen örökséget hajhász, az sokáig jár mezítláb. Aki a „nagybácsi“ tehenére számít, annak ne legyen sürgős a tej és aki a reménységéből terít asztalt, annak szűkös lesz az ebédje.
Ha ezeknek a bolondoknak nem lett volna „nagybátyjuk“, akkor talán felgyűrték volna az ingújjat és nekiálltak volna a valódi munkának. De minthogy bizatatták, hogy a szerencse szülöttei, együgyű fajankó lett mind és annyit érnek a munkában mint tehén a hajtóvadászaton.

A vérmes remények jellemzően DK és a Momentum sírjából nőnek, ugyanis halálos tévedesek azok. Ha ugyanis ezek a tévedések az igazságérzetét bántják, vagy annak a kifejezését akadályozzák, akkor azok nem egyebek, mint az ember nyakán logó akasztófakötelek. Ezek az ostoba ellenzéki politikusok ha valamit a fejükbe vettek ébren is álmodnak róla. Ha egy ember lehetetlenséget remél, annak a reménye nem a reménysége, hanem nyilvánvaló ostobaság, mert aratásra vár anélkül, hogy bármit is vetett volna. Az ilyen remény csak beszéd alap nélkül, a remény alap nélkül olyan, mint a cipő talp nélkül. Nem ura az érzékeinek az, aki rossz malátából jó sört remél, vagy ha rossz példa után jól nevelt családra számít. Gyermekeink is leginkább akkor lesznek rendesek, ha mi magunk is rendesek vagyunk.
Egyes emberek a pokol fele néznek és azt remélik, hogy a mennyországba jutnak, de ebben reménykedni súlyos hiba.

Arra figyelmeztetek mindenkit, hogy a hiú ábránd olyan létra, ami a nyakát töri annak aki arra felkapaszkodik. Akinek tehát drága az élete, ne próbálkozzék meg vele.

 

Érdekes, hogy ezek vérmes emberek nem veszik észre, hogy kinevetik őket. A „levesestáluk“ fenekére látni és azt mégis kis tengernek mondják, mert egy-két haldarab úszik benne. Elintéznék ha ők lennének hatalmon, hogy a kutakból bort lehetne meríteni, mint a mesében. De mindezek természetesen a ha szócskától függenek. De ez a ha szócska olyan magas kerítés amit sosem ugrottak át. Mégis akkora „szerénység“ járja át őket, hogy így szólnak: “Az ország megrendült de én támogatom az oszlopait”.

Az ilyen beszédek beteggé tesznek bennünket és sértik a jóérzésű embereket. Olyan nagy hangon nagyítanak fel mindent, hogy az ember akkor sem hisz nekik, ha néha-néha igazat mondanak. Épp ezért gondolom, hogy a kezükben lévő „sajt“ csak viasz. Hazudozók, de talán nem is tudják magukról, mert betegek. Addig hazudtak, míg a túlzásaikat maguk is elhitték. A béka is azt gondolta, hogy ő akkora, mint a tehén és ezért fújta fel magát. Ezek az emberek ugyanezt teszik és ugyanúgy is járnak, mint a mesebeli béka. Aki ismeri a nagyhangúakat, őrizkedjék tőlük és viselkedésük legyen elriasztó példa.

 

Igyekezzünk mindig az igazság mellett maradni. Ha egyszer elkezdtük a kilencven centit egy méternek mondani, akkor nemsokára az egy métert két méternek állítjuk be. Ha egyszer elkezdtük a túlzást, senki sem tudja hova jutunk. Aki kis hazugsággal kezdi, az nagy hazugsággal folytatja, mert az elve nem változott. Ha cseperegni kezd akkor jó eséllyel nemsokára esni fog, egy kis füllentés a bevezetője a hazugságok záporának.

A vérmes kérkedők, a kritikusok annyit sem érnek, mint egy törött gomb. Hosszú a nyelvük, rövid a kezük. Aki sokat beszél keveset dolgozik, és a beszéd valamint a tett között sok a különbség. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Vajon a tövisről szednek-é szőlőt vagy a bojtorjánról fügét?“

Ha az emberek jóravalók, úgy az észrevehető anélkül is, hogy azt dobra vernék. A bolondot dicsekvésről, a szamarat ordításáról ismered meg.
A tudatlan embert senki nem fogja megvetni a hallgatásáért, de ha üres fejjel fecsegni kezd és a nyelvével lármát csap, akkor a nevét hat nagy betűvel írják, mégpedig így “BOLOND!” Éppen ilyen a vérmes ellenzékünk pillanatnyilag!
Régi de igaz közmondás, hogy a szamarat füléről, az embert beszédéről ismerjük meg.

 

Csak egy szikla van amire jó reménnyel építhetünk és az egyedül az Úr Jézus!

Szerző : Olvasónk (Jászember)

Felhasznált irodalom: 

Spurgeon: Szántó János beszédei