Hetven éve nyitották meg a recski haláltábort a magyarországi kommunisták

A második világháború után Magyarország a szovjet érdekszférába került. Az egyeduralomra törő Magyar Kommunista Párt (MKP) az 1947-es elcsalt kékcédulás választásokon jutott a hatalom közelébe, amelyet 1948-ban, a „fordulat évében” szerzett meg teljesen. A szociáldemokratákat az állampártba, a Magyar Dolgozók Pártjába (MDP) olvasztották, a többpártrendszert felszámolták, az országot szovjet mintára alakították át. Az egyre romló életszínvonalat és az erősödő elnyomást az éleződő osztályharcról szóló sztálini elmélettel magyarázták, amely szerint a szétzúzott kizsákmányoló osztályok maradványai a szocialista építőmunka sikerei láttán egyre elkeseredettebb ellenállást tanúsítanak, ezért végezni kell velük.

Az „ellenség” listájára igen könnyű volt felkerülni, ide számítottak az arisztokraták, a gyárosok, a kispolgárok, a kulákok, középparasztok, a gyanús értelmiségiek, a „klerikális reakció” képviselői, a munkásosztályt eláruló szociáldemokraták és így tovább. „Törvényen kívül helyezésüket” változatos formában valósították meg, ilyen volt a kitelepítéssel járó rendőri felügyelet alá helyezés, a deportálás, az internálás, valamint a recskihez hasonló, összességében mintegy száz munkatáborokba és haláltáborokba hurcolás.

A leghírhedtebb kényszermunkatábort (a túlélők szerint inkább megsemmisítő tábort, haláltábort) a rettegett és gyűlölt Államvédelmi Hatóság a legteljesebb titoktartás mellett hozta létre a Mátra északi oldalán, a Heves megyei Recsk község közelében. Az 1950. július 19-én megnyílt létesítménybe főleg politikai okokból, bírósági ítélet nélkül kerültek a rabok, akikkel már megérkezésükkor közölték, hogy őreiknek nem kell elszámolniuk velük. A nagyjából téglalap alakú, mintegy 1600 méter hosszú és 600 méter széles területet három méter magas, kettős drótkerítés vette körbe, az ötven méterenként felállított tornyokban géppuskás őrök teljesítettek szolgálatot. A nyolc lakóbarakkot a foglyok építették főként fából, a munka szabotálásával és különböző fegyelmi vétségekkel gyanúsítottakat büntetőbarakkban különítették el.

A rabok a közeli Csákánykő-hegy felszíni bányájában télen-nyáron, mindennap legalább 10-12 órát dolgoztak. A nagyon kemény andezit fejtését és törését primitív kézi szerszámokkal kellett elvégezniük, a terv teljesítésére veréssel „ösztönözték” őket. Az őrök bánásmódját az ÁVÓ jelmondata, a „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” határozta meg, de a rabok közül kinevezett brigádvezetők, a kápók olykor rajtuk is túltettek. A rendszeres verés, éheztetés mellett a kínzási módszerek közé tartozott például a vizes fogdában állás és gúzsba kötés. A foglyok fáztak, éheztek, orvosi ellátásban szinte nem részesültek. Sokan legyengülve vagy betegségben vesztették életüket, akadtak, akik a munka közben balesetben haltak meg, másokat az őrök lőttek agyon, a halálos áldozatok számát ma sem ismerjük pontosan.

A külvilágtól hermetikusan elzárt haláltáborból három év alatt mindössze két embernek sikerült megszöknie. Egyikük 1950 augusztusában átjutott Csehszlovákiába, de miután családtagjait itthon letartóztatták, feladta magát. 1951 májusában egy nyolcfős csoport is kijutott, de csak Michnay Gyulának sikerült Nyugatra szöknie. Ő a Szabad Európa Rádió adásában beszámolt a recski tábor létezéséről és 600 rabtársa nevét sorolta fel, sokuk hozzátartozói akkor hallottak először halottnak hitt családtagjaikról.

Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után az új szovjet vezetés a hidegháború helyett a békés egymás mellett élés politikáját kezdte követni. A változásokról tudomást venni nem akaró Rákosi Mátyást Moszkvába rendelték és lemondatták a miniszterelnökségről, az új kormányt Nagy Imre alakította meg 1953. július 4-én. Az „új szakaszt” meghirdető kormányprogram része volt a kirívó törvénytelenségek megszüntetése is. Az Elnöki Tanács július 25-i amnesztiarendelete után egy nappal kormányhatározat jelent meg az internálások és a kitelepítések megszüntetéséről, a táborok feloszlatásáról. A recski haláltábort 1953. szeptember 23-án hagyták el az utolsó foglyok, zsebükben a fogságot utólag igazolni próbáló ítélettel. Sokan közülük rendőri felügyelet alá vagy börtönbe kerültek, és szigorúan megtiltották nekik, hogy a Recsken eltöltött éveikről beszéljenek. Az első beszámolók csak az 1956-os forradalom után emigrált túlélők tollából, külföldön jelenhettek meg, a legismertebb Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi kötete.

A „magyar Gulágot”, amelynek még említése is tilos volt szocializmusban, 1957 márciusában lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyomuk se maradjon, a helyszínt csak a rendszerváltás után az egykori rabok elbeszélése, illetve fényképek alapján sikerült azonosítani. A túlélők a rendszerváltás idején, 1988-ban megalapították a Recski Szövetséget, az áldozatok emlékére a haláltábor helyszínén 1991-ben emlékművet állítottak, 1996-ban emlékparkot hoztak létre. A Recsken fogvatartott filmrendező Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia 1988-ban a rabok mellett a rabtartókat is megszólaltató dokumentumfilmet készített, majd 1996-ban Szökés címmel játékfilmet forgattak Michnay Gyula megmeneküléséről. 1989-ben jelent meg Erdey Sándor, 1990-ben Böszörményi Géza dokumentumkötete, majd 2017-ben Bank Barbara történész Recsk című könyve.

A tervek szerint 2022-ben látogatóközpont nyílik a Recski Nemzeti Emlékhelyen. Faludy György szavai szerint „Kell, hogy Recsknek tisztes emléke maradjon… mert újabb harminc év múlva ezt már nem lehet elhinni, és kell, hogy a derék, tisztes tanulságot ebből levonják!”

MTVA Sajtóadatbank

Check Also

76 évvel ezelőtt született Varga Zoltán, a Fradi legendás nyolcasa

A VargaZoli, aki 234-szer lépett pályára a Fradiban és 85 gólt szerzett. Négyszer nyert magyar …